Green Room [2015]

Kárpótlásul a balul elsült szervezés után lefixálnak egy koncertet egy punk zenekarnak az erdő mélyén lévő skinhead klubban. A buli lemegy, már éppen indulnának haza, ám a gitáros (Anton Yelchin) az öltözőben megpillant valamit, amit nem szabadott volna látnia. Innentől a banda tagjai az életükért küzdenek.


Bár több helyen horrorként hivatkoznak a Green Room-ra, ez inkább egy thriller, néhány bevállalósabb gore elemmel. Ha nem ismered a sztorit, a kissé nyögve-nyelős expozíció közben még lövésed sincs, milyen élményeket tartogat a cselekmény, de ahogy belecsap a lecsóba, onnantól egész konkrétan nincs megállás. A film tempót vált, a baljós atmoszférát felváltja valami egészen más: egy túlélőfilm, ember az ember ellen.

Tipikusan a "rosszkor voltál rossz helyen" problémába csöppennek hőseink, a fiatal zenészek, akik nem gondolták volna, hogy a buli így ér véget. Ők csak szeretnének épségben kijutni, ám a szélsőjobbos brigád már mozgósította vezetőjüket, aki egyben a klub tulaja: a vén róka Darcy (Patrick Stewart), ő pedig nagyon is ura a helyzetnek és minden erejével, logikájával azon van, hogy a zenekar tagjai még véletlenül se jussanak ki élve.


Jeremy Saulnier, a Gyilkos mulatság és a Blue Ruin filmek rendezője írta és dirigálta le mindezt - két korábbi filmje közül előbbit ki nem állhatom, míg az utóbbit kimondottan élveztem. A Green Roommal sikerült emelnie a tétet, mert noha nem született hibátlan produkció, mégis három egész estés mozija közül ez sikerült a legjobban. Néhány apróbb logikai gikszer tudja szúrni az ember szemét; persze könnyű a vászon ezen oldaláról beböfögni, hogy "én bezzeg máshogy csináltam volna", de akkor is az a helyzet, hogy én bezzeg máshogy csináltam volna (talán egy spoileres bejegyzésben kifejtem majd).

Ezeket leszámítva a Green Room egy igen erős darab: nem csak a tapintható feszültség, amely átjárja a képkockákat, de nem restelli teljesen váratlan pillanatokban kiiktatni bizonyos karaktereit, sőt, még tartogat néhány olyan pillanatot is, amelyek láttán azért felszisszen az ember, mondván: ez azért fájhatott. És ilyenkor még a kamera sem a szörnyülködő arcokat mutatja a közelben, hanem megmutat mindent.

Kellenek az ilyen filmek, amelyek egy ennyire pofonegyszerű felállást képesek ilyen mértékig maximálisra pörgetni izgalom, adrenalin és bevállalás szempontjából. Jeremy Saulnier pedig maradjon ezen az úton, mert ez neki nagyon megy.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.