Larry és Carol nyugis házaséletet élnek Manhattanben. Egy este megismerkednek szomszédaikkal, az idős házaspárral, akik közelgő évfordulójukra készülnek. Másnap amire Larry-ék hazaérnek, a házban nagy a felfordulás: az asszony szívrohamot kapott. Carol megdöbbenésére a frissen megözvegyült férfi nem kimondottan szomorú, épp ellenkezőleg. A nő úgy dönt, szimatolni kezd kicsit, ezzel több gyanús apróságra lesz figyelmes.
Woody Allen nevére sok ember ugrik, és ugyancsak nem kevés ember kerüli minél messzebbre. Én magam főleg a korábbi filmjeit preferálom, amikor még szerepet vállalt saját alkotásaiban. Hiába hozza mindig ugyanazt a karaktert, ezzel nyiltan közölve, hogy valószínűleg ő maga is pont ugyanilyen, én mégis bírom ezt az okoskodó, csípkelődő értelmiségi fazont, akit megszemélyesít. Filmjeinek humora egyedi, a poénforrások inkább a dialógusokban mutatkoznak meg, erre a legjobb példa legismertebb filmje, az Annie Hall.
A Rejtélyes manhattani haláleset már jóval később készült: 1993-at írunk, a film két főszereplője pedig nem más, mint maga Woody Allen és Diane Keaton - nyugodtan nevezhetjük őket úgy, mint a jól bevált páros. A helyszín is a megszokott: Manhattan belvárosa, így a gyakorlott Allen-rajongók szinte kapásból "otthon" is érzik magukat.
A film nem túl eredeti ötlettel dolgozik: vajon a férj volt a gyilkos? Mi haszna származhatott belőle? Viselkedése több, mint furcsa, nem tűnik olyannak, mint aki annyira siratná elhunyt feleségét, pedig előző nap még kicsattantak a harmóniától. Miközben a Diane Keaton által megformált Carol próbál rájönni a válaszokra, férje, Larry szkeptikusan áll a dologhoz, ahogy azt csak Woody Allen tudja előadni. És lassan megérkezünk az első negatívumhoz: mindez sajnos nem tölt ki másfél órát. Itt kerül a képbe a páros egy barátja, akivel Carol éttermet akar nyitni, és kettejük közt szikrázni kezd valami. Ez azonban nem igazán vezet sehova, így csak felesleges adalékként kapunk pár jelenetet ezzel kapcsolatban. A másik negatívum konkrétan a film vége, maga a megfejtés, amely nem csattan akkorát, hiába próbálták minél kacifántosabbra összehozni. Pedig a forgatókönyvet az a Marshall Brickman is írta Woody Allen mellett, akivel közösen körmölték le az Annie Hall-t és a Manhattan-t.
Minden, értsd: minden adott volt egy igazán jó Woody-élményhez. A szereplők, a gyönyörű nagyváros, az alapfelütés, de mégis a túlnyújtott játékidő érezhető egy idő után, amelynek hatására a film kissé nyögvenyelősen próbál egyben maradni. Azért sikerül neki, és vannak kellemes és izgalmas jelenetei is, de ennél azért többre számít az ember.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.