Danny Collins [2015]

Danny Collins, az öreg rocksztár harminc éves dalaiból él, de azokból még mindig töretlen a siker. Koncert előtt egy csík kokain, egy nagy pohár whisky, és irány a színpad. Keze ügyébe kerül egy levél, amelyet maga John Lennon írt neki még annak idején, amikor Danny kezdő volt, de sosem kapta meg. A levél elolvasása után Danny úgy dönt, újraértékeli az életét és bizony komoly változások jönnek.

A legfontosabb, amit muszáj megemlítenem így elsőre, hiszen aki ismer tudja, hogy nekem Al Pacino az all-time kedvenc színészem és szomorúan figyeltem, milyen tré filmekben vállalt szerepet és alakított bennük pocsékul az elmúlt jó pár évben. Szóval a lényeg, hogy az öreg megmutatta, van még benne abból, amit régen rendszeresen megvillantott. Igen, Pacino visszatért, és ha nem is jobb, mint valaha, de látszott rajt a lelkesedés a karakter, illetve a film iránt. Nem azt a bárgyú arcot vágta, mint például egy Righteous Kill-ben, hanem egyszerűen sziporkázott, átszellemült, színészkedett. Végre megint!

A címszereplő rájön, hogy az évtizedekig megélt 'siker, pénz, csillogás' hármas nem minden, sőt, mondhatni elfecsérelt idő volt. Ha időben eljut hozzá Lennon levele, vajon milyen irányba sodorja az élet? Igen, énekes lett volna akkor is, de vajon ugyanígy falta volna az életet? Hiszen van egy fia, akivel nem tartotta a kapcsolatot, ám most meglátogatja, hogy megpróbálja rendbe hozni azt, ami minden bizonnyal már menthetetlen. Megszáll a Hiltonban, ahol kinézi magának az ott dolgozó Mary-t. Danny nem javul meg, esze ágában sincs. Kora ellenére még mindig egy éretlen kamasz, de valahogy mégis helyre akarja hozni a dolgokat, idővel talán pedig normális életet is élni.

A Danny Collins lényegében azt a fajta élményt nyújtja neked, amit a történet átböngészése után vársz majd tőle. De ez cseppet sem baj, hiszen a film egy nagyon kedélyes kis dramedy, remek hangulattal, egy bohókás főszereplővel, nem kevés családi drámával. Nem az az egyedi típus, hiszen egy-két sablon is befigyel, de mégis sikerült olyan jól belőni az arányokat, hogy minden simán belepasszoljon a végeredménybe, ahogy visszagondolunk a film után az elmúlt 106 percre, amit Danny Collins története, és maga az ember nyújtott nekünk.

Igazi délutáni kikapcsolódás: nem fogja megváltani a világot, nem leszel napokig a hatása alatt. Egy kedves, aranyos, olykor vicces, máskor szomorkás dramedy egy frenetikus Pacino alakítással karöltve.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.