A komédia királya / The King of Comedy [1982]
Álmodozni jó, ha azt bizonyos határokon belül teszed. Rupert Pupkin azonban már átlépte azokat a bizonyos határokat. A valóságtól teljesen elrugaszkodott személyiség, akinek immár rögeszméjévé vált a showman Jerry Langford, illetve az, amit képvisel: a humor. Pedig Rupert mindössze öt percet kér, hogy példaképe, vagy fogalmazzunk úgy, bálványa csak hallgassa meg őt, mire képes, hogyan tudja előadni magát. Hogy milyen showman válhatna belőle?
.jpg)
Pupkin képzeletének semmi sem szabhat határt, nem egyszer nyerhetünk bepillantást a fejébe, hogy ott éppen milyen ábrándok közé ringatja magát. Azt nem tudni pontosan, hogy amikor arról beszél, hogy Langford-dal mekkora barátok, akkor egyszerűen csak direkt nagyítja fel a dolgokat, vagy csupán annyira naiv szegény, hogy az egyszeri találkozójuk után akkora extázisba esett, hogy ő ezt tényleg el is hitte. Bár én inkább az utóbbira tippelek.
Épp ezért Pupkin sajátos természetéből kifolyólag nem egy olyan ember, akit szívesen elviselnél magad mellett. Egy nagyra nőtt gyerek, aki még mindig kis kori elánnal álmodozik bele a nagy világba. Rámenős, nem mellesleg akaratán kívül is képes kellemetlen helyzetbe hozni embereket, sőt, saját magát is, de ez utóbbi őt nem igazán zavarja. Őt csupán egyetlen dolog mozgatja: bebizonyítani, hogy ő is megtudja nevettetni az embereket.
Így tehát, amikor már látszólag minden reménye szertefoszlott, a bizalmat elvesztette úgy körülbelül mindenki iránt, gondol egyet, és elrabolja Jerry Langfordot, hogy egyetlen estére, röpke 5-10 percre kiállhasson a közönség elé, és előadhassa saját produkcióját. Kerül, amibe kerül és lesz, ami lesz.
.jpg)
1982-ben járunk, Martin Scorsese túl egy Taxisofőrön és egy Dühöngő bikán elkészítette első vígjátékát. Egy lehető legpontosabb érdelemben vett keserédes dramedy: olyan komédia, ami valahol elszomorít, és egy olyan dráma, ami megnevettet. Nem húz le a mélybe, de nem is emel fel a magasba, és mégis eléri a hatást. Történet egy olyan emberről, akit legszívesebben elküldenél melegebb éghajlatra, mégis végül, amikor lehetősége nyílik kiállni, és elmesélni cseppet sem irigylésre méltó életútját humorba oltva, hirtelen megszánod, és egy pillanat alatt megvilágosodsz vele kapcsolatban.
Scorsese pedig mindent megtett annak érdekében, hogy filmje elérje a célját: a végén, amikor a függöny leereszkedik, egyszerre érzel egy kellemes megkönnyebbülést és legalább ugyanennyi melankóliát. Robert De Niro elképesztő átéléssel ugrott fejest a szerepbe. Most nem a kőkemény gengsztert látod, nem a szigorú apósjelöltet kapod, vagy egy bosszúszomjas Max Cady-t. Ilyen De Niro-t talán azóta sem láttál. És nagy valószínűséggel már nem is fogsz.
Ahogy pedig Pupkin is mondta: "Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át."
.jpg)
Pupkin képzeletének semmi sem szabhat határt, nem egyszer nyerhetünk bepillantást a fejébe, hogy ott éppen milyen ábrándok közé ringatja magát. Azt nem tudni pontosan, hogy amikor arról beszél, hogy Langford-dal mekkora barátok, akkor egyszerűen csak direkt nagyítja fel a dolgokat, vagy csupán annyira naiv szegény, hogy az egyszeri találkozójuk után akkora extázisba esett, hogy ő ezt tényleg el is hitte. Bár én inkább az utóbbira tippelek.
Épp ezért Pupkin sajátos természetéből kifolyólag nem egy olyan ember, akit szívesen elviselnél magad mellett. Egy nagyra nőtt gyerek, aki még mindig kis kori elánnal álmodozik bele a nagy világba. Rámenős, nem mellesleg akaratán kívül is képes kellemetlen helyzetbe hozni embereket, sőt, saját magát is, de ez utóbbi őt nem igazán zavarja. Őt csupán egyetlen dolog mozgatja: bebizonyítani, hogy ő is megtudja nevettetni az embereket.
Így tehát, amikor már látszólag minden reménye szertefoszlott, a bizalmat elvesztette úgy körülbelül mindenki iránt, gondol egyet, és elrabolja Jerry Langfordot, hogy egyetlen estére, röpke 5-10 percre kiállhasson a közönség elé, és előadhassa saját produkcióját. Kerül, amibe kerül és lesz, ami lesz.
1982-ben járunk, Martin Scorsese túl egy Taxisofőrön és egy Dühöngő bikán elkészítette első vígjátékát. Egy lehető legpontosabb érdelemben vett keserédes dramedy: olyan komédia, ami valahol elszomorít, és egy olyan dráma, ami megnevettet. Nem húz le a mélybe, de nem is emel fel a magasba, és mégis eléri a hatást. Történet egy olyan emberről, akit legszívesebben elküldenél melegebb éghajlatra, mégis végül, amikor lehetősége nyílik kiállni, és elmesélni cseppet sem irigylésre méltó életútját humorba oltva, hirtelen megszánod, és egy pillanat alatt megvilágosodsz vele kapcsolatban.
Scorsese pedig mindent megtett annak érdekében, hogy filmje elérje a célját: a végén, amikor a függöny leereszkedik, egyszerre érzel egy kellemes megkönnyebbülést és legalább ugyanennyi melankóliát. Robert De Niro elképesztő átéléssel ugrott fejest a szerepbe. Most nem a kőkemény gengsztert látod, nem a szigorú apósjelöltet kapod, vagy egy bosszúszomjas Max Cady-t. Ilyen De Niro-t talán azóta sem láttál. És nagy valószínűséggel már nem is fogsz.
Ahogy pedig Pupkin is mondta: "Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.