John Wick [2014]
John Wick gyászolja elhunyt feleségét, akitől egy kutyát kapott ajándékba, hogy aztán nyugodtan tovább léphessen. Egy benzinkútnál néhány rosszarcú orosz megérdeklődi John-tól, mennyibe kerül az autója, de a kocsi ugyebár nem eladó. Éjszaka meg is látogatják John-t, jól ellátják a baját, a kutyáját megölik, a kocsiját elviszik. Azt azonban nem tudták, hogy kivel kezdtek ki: Wick ugyanis egykor a legprofibb bérgyilkos volt, és most kénytelen újra előkapni a stukkert. Tőle még a maffiafőnök is tart, és erre minden oka megvan.
.jpg)
Lassan ott tartunk, hogy akciófilmekre bárki jó, legyen az Neeson, Costner, Brosnan, de most már Sean Penn is beállt a sorba. Ugyan Keanu Reeves még a valamivel fiatalabb generációhoz tartozik, de rá is ráfért már egy alapos visszatérés - és ezt most megkaptuk a John Wick formájában.
A jó akciófilm hiánycikk, mára már egy Die Hard-film is átlagon alul tud csak teljesíteni, erre érkezik Reeves, és szétrúgja mindenki valagát. Hidegvérrel, profi módon, tökösen. Ugyan a John Wick sem arról lesz emlékezetes, hogy milyen eredeti történettel operál, mert azt felejtsd el: megannyi klisét alkalmaz, jobbára előre kiszámítható, de mégis működik. Ennek oka, hogy a filmnek van stílusa, ami körbeleng minden képkockát. Hogy van hangulata, ami rátelepszik minden pillanatra. És természetesen vannak a piszok zseniálisan megkomponált akciójelenetek, amiket úgy egész konkrétan tágra meredt szemekkel, tátott szájjal nézel végig, ha éppen nem mosolyogsz rajtuk - de nem azért ám, mert annyira ciki lenne, sőt. Példának okáért, hol láttad azt eddig, hogy egy diszkóban ritmusra lövöldöznek?
.jpg)
Szerencsére azonban nem esik át a ló túloldalára. Nem lesz annyira vicces, hogy ne vegyük komolyan, egyszerűen csak van néhány frappáns megoldás, egy-két laza egysoros, a végeredmény pedig garantált: visszatér az akciófilmekbe vetett hitünk.
Hiszen van az a semmi máshoz nem fogható érzés, ami kisgyerekkorom óta talán a legerősebben a John Wick után fogott el. Amikor csak bámulsz ki a fejedből, teli vigyorral, legbelül pedig ujjongsz. Amikor minden testrészedet átjárja az adrenalin. Amikor minimum annyira menőnek érzed magad, mint amilyen a főszereplő volt. Persze lehet szeretni egy Feláldozhatók-filmet, én is szerettem az első kettőt, de ott erősen domináltak a régi kedvencek. Itt azonban egy Keanu Reeves hozta elő belőlem a kiskölyköt, aki legszívesebben törne és zúzna, annyira magával rántotta a filmélmény. Amikor a film közben annyiszor emelkedett a pulzusom, hogy még a stáblista után negyed órával sem csillapodott le. Nekem ezt nyújtotta a John Wick.
.jpg)
Lassan ott tartunk, hogy akciófilmekre bárki jó, legyen az Neeson, Costner, Brosnan, de most már Sean Penn is beállt a sorba. Ugyan Keanu Reeves még a valamivel fiatalabb generációhoz tartozik, de rá is ráfért már egy alapos visszatérés - és ezt most megkaptuk a John Wick formájában.
A jó akciófilm hiánycikk, mára már egy Die Hard-film is átlagon alul tud csak teljesíteni, erre érkezik Reeves, és szétrúgja mindenki valagát. Hidegvérrel, profi módon, tökösen. Ugyan a John Wick sem arról lesz emlékezetes, hogy milyen eredeti történettel operál, mert azt felejtsd el: megannyi klisét alkalmaz, jobbára előre kiszámítható, de mégis működik. Ennek oka, hogy a filmnek van stílusa, ami körbeleng minden képkockát. Hogy van hangulata, ami rátelepszik minden pillanatra. És természetesen vannak a piszok zseniálisan megkomponált akciójelenetek, amiket úgy egész konkrétan tágra meredt szemekkel, tátott szájjal nézel végig, ha éppen nem mosolyogsz rajtuk - de nem azért ám, mert annyira ciki lenne, sőt. Példának okáért, hol láttad azt eddig, hogy egy diszkóban ritmusra lövöldöznek?
Szerencsére azonban nem esik át a ló túloldalára. Nem lesz annyira vicces, hogy ne vegyük komolyan, egyszerűen csak van néhány frappáns megoldás, egy-két laza egysoros, a végeredmény pedig garantált: visszatér az akciófilmekbe vetett hitünk.
Hiszen van az a semmi máshoz nem fogható érzés, ami kisgyerekkorom óta talán a legerősebben a John Wick után fogott el. Amikor csak bámulsz ki a fejedből, teli vigyorral, legbelül pedig ujjongsz. Amikor minden testrészedet átjárja az adrenalin. Amikor minimum annyira menőnek érzed magad, mint amilyen a főszereplő volt. Persze lehet szeretni egy Feláldozhatók-filmet, én is szerettem az első kettőt, de ott erősen domináltak a régi kedvencek. Itt azonban egy Keanu Reeves hozta elő belőlem a kiskölyköt, aki legszívesebben törne és zúzna, annyira magával rántotta a filmélmény. Amikor a film közben annyiszor emelkedett a pulzusom, hogy még a stáblista után negyed órával sem csillapodott le. Nekem ezt nyújtotta a John Wick.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.