Birdman avagy (a mellőzés meglepő ereje) [2014]
Riggan (Michael Keaton) egykor nagy névnek számított, amikor három film erejéig magára öltötte Birdman jelmezét. Azonban ahogy az lenni szokott, Hollywood szépen, módszeresen húzta le őt a klotyón. Most a nagy visszatérésre készül: egy saját maga által írt és rendezett Broadway-darabbal próbálja elérni, hogy bebizonyítsa, ő egy igazi színész, nem pedig egy mezei szuperhős. Miközben kísérti őt a múlt, napokkal a darab bemutatása előtt mindig beüt valami gikszer, és látszólag senki sem bízik benne.
A Birdman a lehető legjobbkor jött. Képregényfilmek jönnek, mennek, szinte már alig van színész a palettán, aki ne bukkant volna fel valamelyik álarcos igazságosztó filmjében, ilyen vagy olyan szerepben. Ez dominál most, ez a mainstream, ez kell a népnek, hiszen amikor előre bejelentenek cirka 40 szuperhős-filmet, akkor azért az ember akarva-akaratlanul is elgondolkozik: mikor fog ez megbukni? Mikor lesz úgy ténylegesen elég? Mi lesz utána ezekkel a színészekkel? Elfelejtik őket, mint Riggan-t? Ezért is volt egy kiváló választás Michael Keaton, aki ugye karrierje csúcsát a Batman-filmeknek köszönheti. Ha nem is tűnt el teljesen, de tény, hogy '92 óta (pont, mint Riggan!) nem sűrűn hallani felőle. És akkor egyszer csak jön egy Birdman, Keaton pedig lerakja élete alakítását a kibaszott asztalra, de úgy, hogy ez nem csak az ő korábbi szerepeihez mérve kiváló, hanem úgy a közelmúltból lesöpör mindent. Értsd: mindent!
De a film szerencsére nem merül ki abban, hogy fricskázza a szuperhősöket, sőt, ez csak egy mellékes adalék. Bár szóba kerül Michael Fassbender, Jeremy Renner, sőt, még Robert Downey Jr. is, de a Birdman alapvetően egy nagyon komoly tárháza a mozi és a színház kapcsolatának, amelyből az utóbbi kulisszái mögé is elég erős bepillantást nyerhetünk, s mint kiderül, cseppet sem olyan családias, idilli a hangulat a díszletek mögött, mint azt az egyszeri ember sejteni képes. Nagyon keményen megkapják a magukét a kritikusok, az üresfejű moziba járók, a színészek, miközben a film központjában ott van az ember, aki kiakar törni, de a túlzott beskatulyázás, valamint a nagy sikerek óta eltelt hosszú idő mind-mind csak hátráltatják ebben, és mindezek még a magánéletére is jócskán kihatottak.
A Birdman azonban nem csak a pörgős, és egyben remekbe szabott párbeszédeivel, sodró lendületével, finoman beillesztett humorával és a hibátlan színészi alakításaival lesz emlékezetes, hiszen vizuálisan is egy maradandó élményt nyújt. A filmben ugyanis elvannak rejtve a vágások, igaz, néhol nagyon is szembetűnő helyeken, de még így is olyan az egész, mintha egy hosszúra nyúlt snittet néznél két órán keresztül, miközben a film több nap cselekményét öleli fel.
Nem csak Michael Keaton remekel, bár tény, hogy ő viszi el a hátán az egész filmet, de például Zach Galifianakis-től sem láthattunk még hasonlót. Ahogyan Emma Stone játéka is úgy, ahogy van, tökéletes, az pedig külön öröm lehet mindenki számára, hogy Edward Norton végre megint lehetőséget kapott arra, hogy bebizonyítsa, ő sokkal több, mint egy Bruce Banner. Filmrajongóként elképesztő öröm volt újra látni színészkedni. A karakterek viszont nem kizárólag az őket megformáló színészek miatt lehetnek emlékezetesek: egy kicsit senki sem százas, egy kis beütéssel mindenki megvan verve, kezdve a hallucináló főszereplővel, folytatva az elvonóról érkezett lányával, bezárva a sort a nagymenő, "cool" színésszel, akinek hosszú idő után a színpadon lesz először erekciója.
Nem lehet véletlen, hogy a dialógusok, mind az előadásuk, mind a formájukból kifolyólag, azzal a bizonyos operatőri munkával megspékelve is csak rásegítenek abban, hogy hiába egy filmet nézel, az összkép erősen színházi jelleggel bír. A Birdman nem csak egy nagyszerű kritika, de egyben egy segélykiáltás is, valamint egy igen erős lélektani dráma. Hiszen egy színész fuldokolhat a sikerben, a pénzben és a csillogásban, ha az üres fejével sodródik az árral, akkor nagy valószínűséggel semmi gondja nincs. De ha bizonyítani akar, mondjuk rácáfolni önmagára, akkor az már nem fenékig tejfel.
A Birdman a lehető legjobbkor jött. Képregényfilmek jönnek, mennek, szinte már alig van színész a palettán, aki ne bukkant volna fel valamelyik álarcos igazságosztó filmjében, ilyen vagy olyan szerepben. Ez dominál most, ez a mainstream, ez kell a népnek, hiszen amikor előre bejelentenek cirka 40 szuperhős-filmet, akkor azért az ember akarva-akaratlanul is elgondolkozik: mikor fog ez megbukni? Mikor lesz úgy ténylegesen elég? Mi lesz utána ezekkel a színészekkel? Elfelejtik őket, mint Riggan-t? Ezért is volt egy kiváló választás Michael Keaton, aki ugye karrierje csúcsát a Batman-filmeknek köszönheti. Ha nem is tűnt el teljesen, de tény, hogy '92 óta (pont, mint Riggan!) nem sűrűn hallani felőle. És akkor egyszer csak jön egy Birdman, Keaton pedig lerakja élete alakítását a kibaszott asztalra, de úgy, hogy ez nem csak az ő korábbi szerepeihez mérve kiváló, hanem úgy a közelmúltból lesöpör mindent. Értsd: mindent!
De a film szerencsére nem merül ki abban, hogy fricskázza a szuperhősöket, sőt, ez csak egy mellékes adalék. Bár szóba kerül Michael Fassbender, Jeremy Renner, sőt, még Robert Downey Jr. is, de a Birdman alapvetően egy nagyon komoly tárháza a mozi és a színház kapcsolatának, amelyből az utóbbi kulisszái mögé is elég erős bepillantást nyerhetünk, s mint kiderül, cseppet sem olyan családias, idilli a hangulat a díszletek mögött, mint azt az egyszeri ember sejteni képes. Nagyon keményen megkapják a magukét a kritikusok, az üresfejű moziba járók, a színészek, miközben a film központjában ott van az ember, aki kiakar törni, de a túlzott beskatulyázás, valamint a nagy sikerek óta eltelt hosszú idő mind-mind csak hátráltatják ebben, és mindezek még a magánéletére is jócskán kihatottak.
A Birdman azonban nem csak a pörgős, és egyben remekbe szabott párbeszédeivel, sodró lendületével, finoman beillesztett humorával és a hibátlan színészi alakításaival lesz emlékezetes, hiszen vizuálisan is egy maradandó élményt nyújt. A filmben ugyanis elvannak rejtve a vágások, igaz, néhol nagyon is szembetűnő helyeken, de még így is olyan az egész, mintha egy hosszúra nyúlt snittet néznél két órán keresztül, miközben a film több nap cselekményét öleli fel.
Nem csak Michael Keaton remekel, bár tény, hogy ő viszi el a hátán az egész filmet, de például Zach Galifianakis-től sem láthattunk még hasonlót. Ahogyan Emma Stone játéka is úgy, ahogy van, tökéletes, az pedig külön öröm lehet mindenki számára, hogy Edward Norton végre megint lehetőséget kapott arra, hogy bebizonyítsa, ő sokkal több, mint egy Bruce Banner. Filmrajongóként elképesztő öröm volt újra látni színészkedni. A karakterek viszont nem kizárólag az őket megformáló színészek miatt lehetnek emlékezetesek: egy kicsit senki sem százas, egy kis beütéssel mindenki megvan verve, kezdve a hallucináló főszereplővel, folytatva az elvonóról érkezett lányával, bezárva a sort a nagymenő, "cool" színésszel, akinek hosszú idő után a színpadon lesz először erekciója.
Nem lehet véletlen, hogy a dialógusok, mind az előadásuk, mind a formájukból kifolyólag, azzal a bizonyos operatőri munkával megspékelve is csak rásegítenek abban, hogy hiába egy filmet nézel, az összkép erősen színházi jelleggel bír. A Birdman nem csak egy nagyszerű kritika, de egyben egy segélykiáltás is, valamint egy igen erős lélektani dráma. Hiszen egy színész fuldokolhat a sikerben, a pénzben és a csillogásban, ha az üres fejével sodródik az árral, akkor nagy valószínűséggel semmi gondja nincs. De ha bizonyítani akar, mondjuk rácáfolni önmagára, akkor az már nem fenékig tejfel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.