Ugrás a fő tartalomra

Éjjeli féreg / Nightcrawler [2014]

Lou Bloom (Jake Gyllenhaal) egyik este hazafelé kocsikázva szerzi az inspirációt új munkájához: rájön, milyen jó pénz is lehet abban, ha baleseteket, bűntényeket filmez le, majd passzolja el a felvett anyagot valamelyik tévének. Be is szerzi első kameráját, maga mellé vesz egy szerencsétlen segédet. A munkából hivatás lesz, a hivatásból rögeszme. Lou egyre merészebb lépései idővel minden korlátot átdöntenek: nem csak lefilmezi a balesetek következményeit, de egy gyilkosság esetében még a szálakat is mozgatni kezdi. Hiszen a cél, hogy ő legyen a legjobb. És nem ismer határokat.

Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy lesz egyre tisztább előttünk, úgy bontakozik ki a szemünk láttára Lou Bloom jelleme. Előre szólok, hogy nem fogsz vele szimpatizálni, a legcsekélyebb mértékig sem. Amilyen talpraesett felütést kap a figurája, idővel, szépen, fokozatosan úgy bomlasztja le magáról az átlagember minden tulajdonságát. Egy rettentő céltudatos, karrier-orientált férfi, akinek az emberek nem holmi embertársak, akikkel együtt él ezen a bolygón. Nem. Neki a többi ember pusztán munkaeszköz. Lou pedig egy szociopata. Egy vérbeli szemétláda, akit amilyen szinten kívánsz a pokol legmélyebb bugyrába, úgy hajt a kíváncsiság afelé, mi lesz a következő lépése.

És itt emelném ki Jake Gyllenhaal-t, akit noha eddig is egy kiváló színésznek tartottam, de eljött az az idő, amikor sikerült szintet lépnie. Önmagát meghazudtoló beleéléssel, majdhogynem átszellemüléssel adja elő Lou-t, és ehhez még néhány kilót is képes volt ledobni magáról, hogy megcsoffadt arca még inkább rémisztő tekintetet legyen képes sugározni.


Miközben a nézőt hajtja a kíváncsiság, mi is lesz Lou következő lépése, addig a Nightcrawler zsúfolásig van tömve pattanásig feszült jelenetekkel. Van az a mostanság meglehetősen ritka filmélmény, amikor levegőt is elfelejtesz közben venni, amikor a rágcsa is megáll a szádban, amikor megszűnik körülötted a külvilág. És ez nem csak Lou filmezős jeleneteinél van jelen, hiszen "hősünk" alaposan kigondolva, de őt ismerve pofátlan módon próbál beférkőzni a tévé műsorigazgatójának (Rene Russo) privát szférájába. S miközben egyszerre markolod a szék karfáját és feszengsz az ülőhelyeden, addig vizuálisan is el vagy kényeztetve: szinte nyakig lubickolhatsz az éjszakai Los Angeles neonfényeiben.

Kultfilm született volna? Nem tudom, mindenesetre az elsőfilmes Dan Gilroy egy olyan elképesztően feszes mozit rakott le az asztalra, amit nem tudok nem az év legjobbjai közé sorolni.

9/10


Megjegyzések