The Zero Theorem [2013]

Az önmagáról folyton többes szám első személyben beszélő Qohen Leth (Christoph Waltz) amolyan hacker-zseni, egymagában dolgozik otthonában, ami történetesen egy elhagyatott templom. Már nem akar semmit az élettől, csupán azt a bizonyos telefonhívást, amelyet megszállottan csak vár és vár, és ami talán megmagyarázza neki, mi is az élet értelme.

Szomorú ezt így kijelenteni, de ezzel a filmmel Terry Gilliam önmaga árnyéka lett. A Brazil testvérfilmjeként beharangozott The Zero Theorem mindössze a rohadtul szürreális látvánnyal, valamint a disztópikus jövőképpel kapcsolódik Gilliam 1985-ös mesterművéhez.

De túllépve ezen a hasonlaton, sajnos a film nem önmagában sem működik. Talán nem egy kezdőre kellett volna bízni a forgatókönyvet? Gilliam mindig is remek sztorikat írt, még ha nem is egyedül tette azt, esetleg adaptált valamit, de nem lehet elmenni a tény mellett, hogy filmjei nem csak képileg voltak "gilliamesek".

Ja igen, a képi megvalósítás. Gilliam viszonylag kevés pénzből forgatott, de azzal a kevéssel is elszállt, így kicsit felemás érzésem volt a film vizuális részével kapcsolatban. Valahol a 'csicsás' és a 'lezüllött' határmezsgyéjén egyensúlyoz, és ezt nem a jó értelemben mondom. De annyi baj legyen, a cselekmény nagy része amúgy is Qoohen házában játszódik, azt pedig van időnk megszokni.

Ha ezt is sikerül átugrani, akkor megkapjuk magát a filmet, amelyre a legjobb szó az, hogy unalmas. Karakterek dobálóznak különféle párbeszédekkel az életről, a magányról, miközben Gilliam-hez híven a szereplők groteszk módon játsszák túl magukat, amelyre csak rápakolnak a jól megszokott közeli, vagy épp félredöntött kamerabeállítások. Szürreális figurák jönnek-mennek, a sztori tulajdonképpen nem nagyon akar haladni előre, vagy ha sikerül is neki, mintha kettőt lépne vissza.

Christoph Waltz ugyan remekül hozza az emberektől elidegenedett, munkába és magányba temetkezett főhőst, igaz ami igaz, nehezen lehet vele azonosulni, de hiába a kiváló alakítás, nehezen tudunk vele azonosulni, míg a női frontot erősítő Mélanie Thierry-vel pedig szinte abszolút semennyire. Van itt nekünk még egy Matt Damon, mint a nagyvállalat fő embere, szinte fel sem lehet ismerni, illetve ha másért nem, hát már azért megérte elkészíteni ezt a filmet, mert láthatjuk - az amúgy szintén felismerhetetlen - Tilda Swintont, amint brutális parókában, szemüvegben és műfogsorral (megkapaszkodsz!) rappel. Igen.

Anno az előzetes felkeltette a figyelmem, ahogyan a történet is érdekesnek tűnt, na meg Waltz sem egy olyan név, akitől nem néznénk meg szívesen bármit... Lehet, hogy bennem van a hiba, de ezt a filmet nem tudtam rendes filmként kezelni, inkább amolyan félrecsúszott fantasy-burleszk érzését keltette bennem.

5/10