Holtodiglan / Gone Girl [2014]

Nick és Amy (Ben Affleck & Rosamund Pike) ötödik házassági évfordulóját ünnepelné, csak éppen az asszony eltűnik, méghozzá elég gyanús körülmények közt. Amíg folyik a nyomozás, és szépen-fokozatosan terelődik a gyanú az egyre furcsábban viselkedő Nick-re, addig az Amy által írt naplóból visszaemlékezéseken keresztül tudhatjuk meg, annak idején hogy találkoztak, hogy jöttek össze, és... és.. és...

Nyugi, spoilermentes írás következik!

Csapjunk is bele a lecsóba: a Gone Girl egyszerűen kiváló. Nem ez Fincher legjobb filmje, de tény, hogy jelen állás szerint dobogós helyezést érne el direktori munkásságának listáján. Nálam legalábbis. Felvázol Neked egy szituációt, elindít rajt, közben folyamatosan sejteti veled, hogy valami nincs rendben, valami mélyen lapul a felszín alatt, hogy itt valami egészen durva titkok lappanganak.

És úgy a film cirka harmadánál egyszer csak beüt a gyomros. Úgy keményen.

Olyan tálalásban, olyan kivitelezésben, olyan erővel, ahogy azt Finchertől az ember megszokhatta. De hadd pontosítsak: beüt az ELSŐ gyomros. Innentől kezdve egyik csavar követi a másikat. És itt indul be igazán a Gone Girl gépezete: amit addig láttál, hiába szippantott be a puszta hangulatával és titkolózásával, csak egy szolid kis tálalás volt, az a bizonyos előétel, ami után jön a jól megérdemelt főfogás, végül az a bizonyos desszert sem marad el. Ha úgy gondolod az első kábé egy óra után, hogy megint egy olcsó emberrablós krimire ültél be, akkor Téged jól átvágtak.

A film lerántja azt a bizonyos rózsaszín ködöt a boldog házasság illúziójáról, hogy megmutassa: nem mindig úgy van ám az. Nagyon nem.

És itt térjünk ki egy kicsit a rendezésre. Fincher talán sosem volt ennyire precíz a Fight Club óta. Visszafogott képsorok, amelyeket nézve szinte fuldoklik a néző a jéghideg atmoszféra jelenlététől, és ezekre nem csak a zseniális munkát végzett Trevor Reznik & Atticus Ross páros által komponált vérfagyasztó zenei aláfestés pakol rá, hanem a tömény misztérium, a megannyi kérdőjel, amelyre választ akarsz kapni. Minden jelenet addig tart, amíg tartania kell, a folyamatos időbeli oda-vissza ugrálások pedig szintén kiválóan vannak időzítve. Ez hajtja előre a film motorját. Egészen a film utolsó tíz percéig, amikor is átváltunk kapkodósba. Persze megértem én, hogy abból csak pont annyit akartak megmutatni, és még így is két és fél órás lett a végeredmény, de pont a végén, az utolsó tíz percben nem éreztem helyénvalónak ezeket a sietős képsorokat annak ellenére, hogy mégiscsak így lett teljes a kép.

És megfogsz lepődni, hogy a Gone Girl humorérzékkel is bír. Nem folynak majd a könnyeid a nevetéstől, könnyen meglehet, hogy csak néhány kósza mosolyra futja, vagy egy szolid kacajra, de meglepődtem, hogy nem spóroltak ki néhány poént sem, ezzel egy halvány groteszk árnyalatot is adva a filmnek. Mindezt olyan kiváló érzékiséggel lett elhelyezve a párbeszédekben, hogy ezzel nem zökkent ki egy pillanatra sem. Egyszerűen csak ott van néhány elejtett mondat, egy-egy elkapott gesztus, amiken nem tudsz nem mosolyogni.

De természetesen ez nem mind Fincher érdeme, ugyanis a film alapjául szolgáló regény írója, Gillian Flynn maga írta a forgatókönyvet. Na kérem, ilyen egy jó páros! És persze maguk a színészek. Jómagam nem tartom egy olyan kiváló színésznek Ben Affleck-et, általában jobb szeretem azokat a filmeket, amiket rendez, de itt mégis egy igencsak meggyőző alakítást sikerült kipréselnie önmagából, mondhatni, túlszárnyalta önmagát. Azonban nem ő a Gone Girl legnagyobb ásza, hanem Rosamund Pike. Ha van idén telitalálat kaszting, ami nem pornófilm, akkor ez az. De majd meglátjátok. Ahogyan Neil Patrick Harris is bebizonyította, hogyha akarjuk, akkor nem Barney Stinson köszön vissza a személyében, hiába alakít ezúttal is egy elegáns, dúsgazdag manust.

Fincher még mindig tud. Pontosabban tud, ha akar. Van egy-két filmje, amiért haragszom rá kicsit, de a Gone Girl mind a 145 perce azt éreztette velem, hogy igen, ez az a Fincher, akiért rajongok. Az év filmje lenne? Eddig biztosan.

9/10