Darkman [1990]

Peyton Westlake (Liam Neeson) minden erejével azon van, hogy létrehozza az anyagot, amellyel képes pótolni az emberi bőrt. Hangyányira van a megoldástól, a létrehozott bőr ugyanis csupán 99 percig képes egyben maradni a fényben. Mindeközben az ügyvéd barátnője, Julie (Frances McDormand) véletlenül egy olyan ügybe keveredik, amellyel veszélybe sodorja Peyton-t: a rossz fiúk betörnek a tudós laborjába, és felrobbantják, a férfival együtt. A halottnak hitt Peyton bosszút esküszik, ellenségeinek bőrébe bújva vesz rajtuk revansot.

A Darkman minden ízében egy tipikus képregényből kilépett szuperhős eredettörténete... lenne. Hiszen ez csak a látszat, a film ugyanis nem egy adaptáció, hanem eredeti ötleten alapszik. Miután Sam Raimi végül csak nem tudta vászonra vinni a Shadow című képregényt, így megalkotta saját figuráját, Darkmant.

Mondanom sem kell, Raimi képes elszállni, ha úgy van kedve és ezúttal sem tette másképp. Igen, sok jelenetből süt az őrület, már-már az Evil Dead-et megidéző vizuális agybaj köszön vissza. Így felnőtt fejjel, megannyi év után újra megnézve rá kellett jönnöm, hogy kiskoromban minden bizonnyal nem vágtam olyan érdekes fejeket, mint most, de azt nem tudom letagadni, hogy a nosztalgia hatalma már megint győzedelmeskedett, és minden hibája ellenére, legyen: még mindig tetszik.

Pedig már tisztábban láttam. A történet banális, sokszor vérciki jelenetek és párbeszédek sorakoznak fel, hibákból van számtalan. A technikai részt hagyjuk. 1990-et írtunk, erre volt pénz. Az odavetített háttér is csak egy dolog.

Akkor mégis miért nem vagyok képes maradéktalanul haragudni rá?

• Mert veszettül pörög, a másfél óra mintha nem is lett volna.
• Mert Darkman soha nem élhet civil életet. Peyton Westlake nincs többé, maximum hébe-hóba 99 percig ha úgy akarja, de nem az az ember, aki volt, hiszen jelleme is eltorzult.
• Mert nem csak a hős egy sötét figura, hanem maga a film is egy meglehetősen darkos tónussal bír, amelyet remekül tetéz Danny Elfman mindig kiváló zenei aláfestése.
• És mert Bruce Campbell cameója zseniális.

Őszintén, akik nem látták, azoknak csak félve merem ajánlani, mert ez tényleg inkább nosztalgikus élmény, mintsem szájtátogatós szuperhősfilm. Kellenek néha az ilyen "időutazós" élmények, jó látni, hogy amíg az idő vasfoga keményen megdolgoz egy filmet, addig a régi emlékek mennyire képesek lenyomni azt.

7/10