A káosz birodalma / Southland Tales [2006]

"Jericho Kane próféciája szerint eljő majd egy hatalmas, végzetes termonukleáris bébifing, ami elindítja az apokalipszist."

Richard Kelly 2001-es debütáló rendezése, a Donnie Darko igen hamar kultstátuszba lépett, a modern szürreális mozik egyik legkiemelkedőbb darabjának lehet számon tartani. És ez egy olyan léc lett, amit finoman szólva is kurva nehéz megugrani, még magának Kelly-nek sem sikerült az öt évvel későbbi filmjével, a Southland Tales-szel. Olyannyira nem, hogy a cannes-i filmfesztiválon tartott premierjén már eleve bukásra ítéltetett: többen elhagyták a termet, akik maradtak, azok a stáblista közben egy emberként hurrogták le, a kritikusok pedig rohantak haza, hogy megmondják a világnak: ez a film szar.

Hát persze, hogy szar, ha önálló filmként kezeled: Richard Kelly egy amerikában kapható képregény folytatásaként készítette el a filmet, ami nem éppen egy szép húzás, sőt, bátran kijelenthetjük, hogy a Southland Tales-t ennyi erővel saját magának készítette, a rajongók meg elmehetnek... De mégis van valami ebben a semmihez sem fogható hangulatú, többnyire érthetetlen mindfuck moziban, ami miatt én személy szerint nem tudok haragudni rá.


Egy anti utópisztikus jövőkép a III. világháború után, Los Angeles az ökológiai pusztulás ajtaján kopogtatva, na meg egy skizofrén, amnéziában szenvedő sztár, és a folyékony karma, az a bizonyos kifogyhatatlan energiaforrás. A nem szokványos értelemben vett világvége közeleg, a földalatti ellenállás mozgolódik, miközben látszólag érthetetlen dolgok zajlanak a szemünk előtt.

"A New York Times szerint az Isten halott"

Nehéz összefoglalni egy a-ból b-be tartó, lineáris történetet a filmmel kapcsolatban, és igazából kár is lenne, mert még így sem áll össze teljesen a kép. Olcsó marketing, de egyszerűen csak át kell adni magad a filmnek, hátradőlni, felkészülve egy vérbeli mindfuck élményre, felkészülni a két és fél órás játékidőre, innentől pedig rajtad áll vagy bukik a dolog: vagy befogadja a gyomrod ezt a közel sem barátságos víziót, vagy nem. Ha sikerül, és képes vagy rászánni magad, hogy időről időre újra elővedd, könnyen meglehet, hogy itt-ott találsz magadnak némi támpontot, néhány utalást, amik már majdnem elérik, hogy értsd a filmet, de nincs mit tenni, egy körrel mindig le leszel maradva.


Katvasz, humor, szürrealitás és sztárparádé. Vérprofi atmoszféra, könnyed David Lynch-elemekkel dolgozó trip, és egy sötét jövőkép. A Southland Tales próbára tesz: vagy azon kevesek közé tartozol, akiknek valami oknál fogva tetszik, vagy húsz perc után kikapcsolod - ha utóbbiak közé tartozol, igazából nem is tudom azt javasolni, hogy adj neki még egy esélyt, ugyanis hamar eldől, ez tulajdonképpen kinek a filmje. Nem, messze nem egy Donnie Darko, és nem is az elfogultság beszél belőlem, de nekem mindmáig bejövős a Southland Tales. Ha nem is akkora favorit, de mindig más miatt, mindig lenyűgöz.

7/10


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.