Cold in July [2014]

Richard Dane (Michael C. Hall) házába egy éjszaka betörnek, ő pedig miután zihálva, remegő kezekkel megtöltötte fegyverét, egy puszta véletlen folytán lelövi a betolakodót. A rendőrség hamar lezárja az ügyet önvédelemre hivatkozva, s míg a kisvárosban amolyan kisebb hősként tartják számon Richardot, addig őt marja a bűntudat, és szeretné mielőbb elfelejteni a történteket. De esélye sincs rá, miután kiderül, hogy az elhunyt férfi apja most szabadult a sittről, és minden vágya, hogy elégtételt vegyen Richard családján.

"Azt a büdös k...a életbe!" - mondtam én, miután a stáblista közben csak bámultam magam elé, amikor is a film szó szerint úgy köpött ki magából, én pedig képtelen voltam magamhoz térni a látottak után. A Cold in July tipikusan olyan film, amiből már kevés készül. Visszakanyarodunk néhány évtizedet, igazi vérgőzős, old school thriller és krimi koktélt kapunk, valami elképesztően rideg légkörben tálalva.

A Joe R. Lansdale regénye alapján készült, Jim Mickle (Stake Land) által rendezett film felvázol egy koncepciót, elindít egy úton, amely leginkább egy Cape Fear kaliberű élményt tár eléd. Tipikus fordított bosszúfilmnek indul, ahol a bosszúálló maga a negatív karakter, a vendetta elszenvedői pedig a főszereplők: a békés életet élő család.


Van egy pont azonban (és nem is kell rá túl sokat várni), amikor a cselekmény egy elég komoly kanyart vesz és egy olyan irányba kezd haladni, amire aztán nem számítottál. Egyik csavar követi a másikat, némelyik szerep megváltozik, a motivációk egészen más formát öltenek, röviden összefoglalva: a játékidő második feléhez érve azt tapasztalod, hogy mintha nem is ugyanazt a filmet néznéd, aminek nekiálltál. A legjobb az egészben pedig, hogy ez abszolút nem hátulütője a dolognak, sőt. Műfajokat ugrunk át, filmtípusok váltakoznak, de mégsem lehet rásütni a filmre azt a bizonyos bélyeget, miszerint nem találja a helyét, a saját stílusát. De nem ám.

A helyszín ugye Texas, a nyolcvanas évek vége. Tökig gázolunk a mocsokban, miközben a hőségnél csak az emberi indulatok tombolnak jobban. Közben pedig szinte folyamatosan szól az iszonyat hátborzongató atmoszféráért felelős aláfestő muzsika, de sokszor csak a magas zongorahangok azok, amik fenntartják a feszültséget. Ebben a légkörben helyezz el egy olyan filmet, amiben ha kell, odacsapnak, ha kell, az agyak szétfröccsennek, nincs lacafacázás, vagy ők, vagy Te; s lám, megkapod a Cold of July-t. A redneck, az átlagember és a cowboy összefog, hogy lassított felvételben, puskákkal és pisztolyokkal felpakolva induljanak el a végső leszámolásra, ahol aztán már csak azért nem vagy képes markolni a fotel karfáját az izgalomtól, mert addigra bőven sajog a kezed - hiszen egész eddig ezt csináltad.


Michael C. Hall ennyire még sosem volt NEM Dexter (egy csibész-bajusz is milyen csodákra képes), Sam Shepard szintén kiváló, míg Don Johnson a puszta megjelenésével lopja el a showt a többiek elől, és erre a későbbiekben még több ízben is sor kerül.

De hibátlan alkotás-e a Cold of July? Nem, nem az. A történet helyenként hézagos, és valóban, sokszor tényleg túl hirtelen vált stílust a film, de amíg nézed, amíg tart az élmény, ezek a legcsekélyebb mértékig sem zavarnak. Mintha csak a nyolcvanas évekből rángatták volna elő ezt a mozit, amit aztán leporoltak, mondván: ezt lesd meg, ha gyomrost akarsz. És kapsz is, de mekkorát! Kőkemény, mocskos, naturalista, a feszültség pedig maximum macsétával vágható.

9/10


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.