A holnap határa / Edge of Tomorrow [2014]

A Földet egy idegen faj, az úgynevezett Mimic támadta meg, Bill Cage-t (Tom Cruise) pedig
bepalizzák: az eddig hadsereg marketingeseként ténykedő fickó még soha nem volt terepen, sőt, ahogy mondja, még egy elvágott ujj látványától is rosszul van. De nincs mese, mennie kell a húsdarálóba. Újoncként nem sokáig húzza a csatatéren, de amire nem számított: halála után újra felébred a bevetés előtt. És ha megint meghal, akkor újra. Meg újra.

Az ilyen zárt időközben játszódó filmeknél mindig ott lapul az esély, hogy elszúrják, a cselekmény nagyon könnyen fulladhat monotonitásba, ha nem vigyáznak. Az Edge of Tomorrow viszont újfent egy jó példa arra, hogy hiába nincs egy filmben jóformán semmi eredetiség, mégis sikerül olyan mértékig jól összerakni, hogy abból egy igazán ütős mozi kerekedjen ki a végére.

Ami a legfontosabb, hogy a film nem alibizik: minden újra és újra megélt napból csak annyit mutat, amennyivel nem válik egy pillanatra sem unalmassá, sőt, az előzetes félelmem is szerencsére hamar elszállt, amikor tudatosult bennem, hogy nem az egész cselekmény játszódik a csatatéren. És ezen a fronton is kellően működőképes: mindig kapunk valamit, ami friss vért pumpál a sztoriba, idővel egyre több és több dolog bontakozik ki, és ezzel sikerül elérnie, hogy a majdnem két óra, amit elénk raktak, nem túlzok: végig pörög.


Ilyen egy igazán jó blockbuster, ami nem csak a látvánnyal kápráztat el minket (178 millió, mínusz gázsik, és minden dollár visszaköszön), hanem odafigyelést is igényel bőven, ha nem is mozgatja meg az agyat, de nem feltétlenül egy brain-off mókáról van szó. Külön tetszett, hogy eleinte nem is tudjuk, hogy egy adott szituációt hősünk hányadszorra él meg, talán még azt is gondolnád, erre a pontra most lyukadt ki először, amikor is egy finom utalással jelzik nekünk, bizony, jelen esetben már nem kevés napról van szó.

Tom Cruise pedig mintha végre megtalálta volna a műfaját, ami ugye a sci-fi. Tavaly az Oblivion szintén jó volt, személyes kedvencem pedig a Minority Report... De ha ez nem lenne elég, akkor még annyit hozzátennék, kész felüdülés volt látni, hogy Tom Cruise végre (Les Grossman óta persze) nem Tom Cruise-t alakítja. Egy olyan fickó, aki köszönőviszonyban sincs a háborúval, eleinte esendő, sőt, idővel is csak azért mozog otthonosan a csatatéren, mert már kívülről fújja, hogy mi, merre, hány méter. És ebből a szempontból (is) a finálé egy kicsit kilóg a sorból: Tom itt már vérprofivá avanzsálódott, ha pedig a végső csatát nézzük, akkor itt már mintha kicsúszott volna a készítők kezéből a gyeplő. Ugyan nem fullad unalomba, de a film korábbi részeihez mérten kissé kakukktojás-jelleggel bír. Tipikus final fight, nem több.

Az Emily Blunt-szál is jól illeszkedik a cselekménybe, spoiler-veszély miatt ebbe most nem mennék bele. Azt mondanom sem kell, hogy valami románc-szerűség azért idővel bimbódzik a két főszereplő közt, de megnyugtatásként annyit: aggodalomra semmi ok, ennyi még belefér.

A film a kasszáknál nem úgy hozott, ahogyan várták, ki tudja, talán Tom magánélete miatt nem ültek rá be annyian, vagy tényleg nem szeretik az emberek, ha nem ész nélkül csépelik egymást óriásrobotok valami gyermeteg történettel körítve. Pedig az Edge of Tomorrow egy piszok jó film, úgy konkrétan mindent kihoztak az időhurok-dologból, és még annál is többet.

8/10


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.