A csodálatos Pókember 2. / The Amazing Spider-Man 2 [2014]

Pókember rendíthetetlenül teszi a dolgát, menti az ártatlanokat és zúzza a gonosztevőket New York utcáin. A város viszont igencsak megosztó véleménnyel van róla, vannak akik kedvelik, de sokuknak már elég volt a hálószövőből. Az ne zavarjon senkit, hogy az életét kockáztatja olyan emberekért, akiket nem is ismer... Mindeközben a civil életben Peter Parker próbálja megfejteni szülei halálának titkát, de közben ott van Gwen is, akivel már nem az igazi köztük a l'amour. Ám hirtelen új gonosztevő üti fel a fejét a Nagy Almában. És még egy. Meg még egy.

És itt van a pók elásva, ugyanis a legrosszabb húzás, amit tehettek, hogy kapásból három rossz fiút zsúfoltak bele a filmbe. Még akkor is, ha közülük Rhino korántsem kap akkora teret, maximum megalapozásnak lett volna jó, ha... Ha az utolsó jelenetet úgy, ahogy van kihagyják. De oké, tekintsünk el tőle, maradt még kettő másik zsiványunk. A helyzet az, hogy piszkosul jól indult a felépítésük, de lévén, hogy nem csak gonoszoktól hemzseg a film, hanem még féltucat másik történetszáltól, így akármilyen jól is megalapozták például Electrót, bizony egy idő után jó időre eltűnik, majd visszatér, hogy kikapcsolja az áramot és meghaljon. A másik ilyen haramia pedig Harry Osborn, akiből - nem árulok el spoilert ezzel - Green Goblin lesz, de pont annyi időre, hogy jelenléte kitöltse a finálé egyik felét.

Amikor pedig nem azt látjuk, hogy Pókember éppen valamelyik csirkefogóval dönti romba a várost, akkor megkapjuk az emberi szálakat. A durva az, hogy működtek. Működött a dráma, a szerelmi szál, a rejtély Peter szüleit illetően, de megint csak ismételni tudom magam: sok volt. Ezek mind, a fentebb felsorolt valahány összetevő egy olyan katyvasszá cseszik szét a filmet, hogy hiába lett több, mint két órás, még így is érezni a forgatókönyvön, hogy nem volt piskóta egybe gyúrni, történetté formálni ezt a sok adalékot. Nem kétlem persze, hogy a vágóasztal felett is izzadtak néhányszor. Ugyanis sokszor nem nagyon éreztem, hogy jutottunk el A-ból B-be, és így tovább, csak jönnek egymás után a jelenetek, de már nem is agyaltam rajt egy idő után. Ennek oka az, hogy a piszkosul zseniálisan elképesztően pöpec látvánnyal nagyon szépen kiszúrták a szemem úgy, hogy észre sem vettem.


Mert a csatajeleneteknek tényleg nagyot sikerült ütniük, hiába, azért a blockbuster az blockbuster, a kétszázmilliós költségvetés az pedig mégis csak egy nagy valag pénz. Persze nem csak a CGI-orgiára ment el minden, hiszen ismerős arcok jönnek-mennek. Andrew Garfield még mindig perfekt választás, ahogyan Emma Stone is. Bár az összes színész közül nekem Paul Giamatti a kedvencem, végül ő szerepelt a legkevesebbet. De sebaj, mert van egy Jamie Foxx is, akinek voltaképp csak az Electróvá való átváltozás előtt kellett valamicskét színészkedni, nem is nagyon értettem, miért ekkora nevet választottak egy ennyire kétdimenziós karakterhez. De, aki az egész filmben a legemlékezetesebb alakítást nyújtja, az (dobpergés) Dane DeHaan, mint Harry Osborn. A srác már nem egyszer bizonyított, és ezúttal hiába vibrált, perzselt a levegő Stone és Garfield közt: Dane DeHaan vitte a pálmát. Durván és pofátlanul lopta a showt.

Sokat akart a Pók, de nem bírta a hálója. Egyszer el tudtam rajt szórakozni a maga módján, és még így is lazán kenterbe veri bármelyik Tobey-féle filmet, de nálam nem sikerült megváltania a világot. Nem valószínű, hogy ebben az életben újra megnézem, ahogyan az első részt sem áll szándékomban. És csak úgy utólagosan jegyezném meg, hogy alapjába véve bírom a Pókembert, és képregényfilm-csömör ide vagy oda, bíztam ebben a filmben. Sajnos kapufa lett.

6/10


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.