Cop Car [2015]

Két kóborló kisgyerek megtalál egy üresen álló rendőrautót, de nem akár milyet: oldalán szép nagy betűkkel a Sheriff felirat díszeleg. Mivel a közelben nincs senki, rövid tétovázás után úgy döntenek, megpattannak vele. De arra nem számítottak, hogy a helyi, redneck seriff közel sem az a kedves öregember, sokkal inkább egy eszeveszett vadállat.

Jon Watts nemrég egy korrekt bohócos horrorral lepett meg minket, ez volt a Clown. Hamarosan pedig ő fog felelni a 2017-re érkező Spider-Man reboot-ért, ami nem kis feladat elé állítja a rendezőt. De addig itt van ez a coming-of-age és thriller elemekből összerakott Cop Car, amelyre egy nagyon jó szó van: minimalista.

Kietlen, gyönyörű amerikai tájak, amik lehetnek akármennyire szépek, mégis mi nézők már több filmből is sejthetjük, hogy itt azért nem fenékig tejfel az élet. Valami gond mindig akad. És most sem alakulnak simán a dolgok: Kretzer Seriff (Kevin Bacon) a két kis srác nyomába ered, hiszen a gazdátlanul hagyott verdájának hűlt helyét találja csak, amíg ő elment egy kis időre, hogy valami borzalmas dolgot művelhessen. A bonyodalmakat pedig tovább tetézi, amikor is a két kisfiú kinyitja az autó csomagtartóját.

A Cop Car nem egy veszett iramot diktál, sőt, az elmesélés meglehetősen vontatottra sikerült. A film ideje nem lépi át a másfél órát, és valahol itt is van az egésznek az Achilles-sarka: rövidsége, lassúsága ellenére sem sikerült úgy kitölteni a játékidőt, hogy ne legyenek köldökbámulós pillanatok. Megvannak ugyan a maga jelenetei, amikor akaratunkon kívül ökölbe szorítjuk a kezünket, de nagy kár, hogy ezt csak kevés alkalommal váltja ki belőlünk. 86 perc, amit néha hosszúnak érzel, de azért csak eltelik.

Ha valami jól megy Kevin Bacon-nek, az a szemétláda szerep. Szinte minden alkalommal minimum korrektül sikerül hoznia, itt pedig nagyon is elkapta a karakter fonalát. Meg sem kell szólalnia, nem is kell csinálnia semmit: az arcára van írva minden. Ránézel, utálod. Ennyi. A két kissrác hatalmas meglepetés volt. Jó gyerekszínészt találni nehéz, itt azonban sikerült eltalálni James Freedson-Jackson és Hays Wellford személyében a tuti kasztingot. Nem idegesítőek, nem ripacsok: szerethetők, még ha szöges ellentétei is egymásnak.

Megint csak egy rétegfilmről beszélhetünk, amit leginkább a független filmekért rajongó, türelmes nézők tudnak igazán élvezni. Ugyan nem volt egy meghatározó élmény, de messze nem tucatfilm, még úgy sem, hogy azért valljuk be, sok újdonsággal nem kecsegtet. Amit viszont nyújt, azt korrektül keveri egybe nekünk, még ha nem is kapkodja el a dolgot.